Reykjavík

Az az érzése az embereknek Reykjavíkban sétálva, hogy ezt az országot még nem fedezték fel. Az izlandiak rácsodálkoznak a fényképezőgépet lóbáló külföldire, aki folyton az anyagiak miatt morgolódik, az időjárásra panaszkodik, és persze mindent látni akar. A vikingsarjak pedig úgy élnek, ahogy egy ilyen zárt szigeten élni illik: nyugodtan, csendben, vidáman, egészségesen és jómódúan. A kívülálló köteles megemlíteni ez utóbbi kritériumot. Hogy mintaszerű, külsőre kopott, ám belül tökéletes, a föld melegével fűtött házaikban, lakásaikban az izlandiak pazarul élnek.

Az izlandi háziasszonyok nagyon szeretik csinosítani a lakást. Erről árulkodik a rengeteg szín, a töménytelen grafika, festmény, textil a falakon, a puritánul nagyszerű bútorok és az a rengeteg dísztárgy, ami életet lehel a már-már túlzásba vitt eleganciába. Nippek és giccsek (Bart Simpson, váza, műtárgy, kólásüveg, kitömött mókus, Kinder-figurák, cserepek, kaspók, virágok, angyalkák, Garfield, kvarckristály, egyszóval minden kacat szépen elrendezve apró kis polcokon, az ablakokra ragasztva.).



Hogy honnan tudom mindezt? Onnan, hogy Reykjavíkban nincsenek függönyök az ablakon, nincsenek magas épületek, így nincsenek titkok sem. (Születéskor minden izlanditól DNS-mintát vesznek, és egy génbankban tárolják. Így nehéz félrelépni, mert kiderül a turpisság. Viszont mindenki tudja a családfáját 6-800 évre visszamenőleg.) Mindennek a fény, a napfény iránti vágy az oka, no meg a tiszta lelkiismeret. Pár napos kirándulásom során nem láttam egyetlen biztonsági őrt, teremszolgát, polgárőrt. Sem a postán, sem a bankban, sem az ékszerüzletben, sem a Parlamentben. Egyenruhát is csak a határon, meg egy helyi sárga buszon, ahol az egyenruhás sofőr rámutatott egy perselyre, mondván, 220 korona a jegy, de azt nem ellenőrizte, mennyit dobtam be. No jó, elárulom: az elején, zavaromban még három darab százkoronást, azaz három koppanást. Utolsó nap, kifinomult kelet-európaiként, három koppanást, azaz tizenöt forintot dobtam be. Szerencsére nem belőlem él a város.

Jó, jó, de beszéljünk egy kicsit Izlandról is, ne csak mindig a pénzről. Erről a szigetről nehéz bármit is mondani anélkül, hogy ne a hihetetlen, a csodálatos meg az elképesztő jelzőket ismételgetném minden mondatban. Nem is tudom, mivel kezdjem, talán a végéve.



Pár napos kirándulásom utolsó délutánján, amikor azt hittem, semmi sem lephet már meg, gondoltam, megmártózom a Kék Lagúnában. Hátha ott lesz Brooke… Kint nulla fok volt, ködös pára hullott. Ahogy elhagytuk a kis fővárost, a látnivaló minden képzeletemet felülmúlta. Lávamezőn haladtunk át (az egész sziget egy hatalmas lávamező és gleccser, területének csupán az 1 százaléka megművelhető termőföld).



Embermagasságú sziklaerdő, zord mohával benőtt felföldi táj. Repedések, szakadékok, csipkék. Úgy, ahogy 1226-ban az egyszerűen csak Gonosznak nevezett lávafolyam hirtelen megpihent. Mintha csak egy kemencében sült ropogós kenyér szétnyílt héjának bordáit látnám. 40 percig haladtunk eme varázslatosan kietlen vidéken. Valahol a Gyűrűk ura és a Csillagok háborúja között félúton érzem magam. Szinkron nélkül a földönkívüliek fogságában. A kocsi vezetője végig barátnéjával beszélt mobilon. Fél óra múlva aztán egy másik filmbe csöppentem.



A Kék lagúnába. Paradicsom, éden, hogy nevezzem. Pedig csak egy termálstrand. Millió van belőle a világ minden táján. Nálunk is majdnem minden faluban. Csakhogy ez egy lávamező közepén és az Atlanti-óceánban, nem messze a sarkkörtől. Vize kellemesen forró 36-39 fokos. Leírhatatlan érzés és élmény benne lenni. Színe olyan sűrű kék, hogy teljességgel átláthatatlan. Hatalmas páracsata zajlik a fejünk fölött, amikor gőz és köd összecsap. A látótávolság nulla, felnézel, tejfehér köd, lenézel, vastag kékség. És pihentető meleg.



Eltévedt sirályok hangja szakítja meg a tenger monoton zúgását és a hőközpontok morajlását. Hallani, ahogy feltör a forró víz, majd lecsillapodik az óceán hűsítő erejétől. A hatalmas sziklamedence gübbedőiben fehér iszappal teli dézsák várják a gyakorlott látogatókat. Először idegenkedve kentem magamra a zsíros fehér iszapot, amelytől bőröm harminc évet fiatalodott. Szaunák, gőzfürdők és masszázs teszik teljessé a kínálatot. Az idő megáll. A bátrabbak koktélokat nyakalnak és a ködben elveszett társaikat keresik. Az utolsó busszal megyek vissza a városba. A sötétben megvillan a fény a lávamező szürke takaróján. A három-négy órás lubickolásban újjászülettem, olyan sima lett a bőröm, hogy amikor egy kósza (őskori) szúnyog – hogy honnan került elő, talán kiolvadt a jégből – rászállt az arcomra, megcsúszott, és meghalt.

Picit ugorjunk az időben. Egy nappal korábban fenéken lecsúsztam abban a szakadékban, amely Európát geológiai értelemben elválasztja Amerikától. Izland nyugati csücskében fut ugyanis végig a két tektonikai lemezt elválasztó hasadék. Két széle évente átlagban két centivel távolodik egymástól. Az ónos eső jégpályává változtatta a nyáron egyébként gyönyörű színekben pompázó Thingvellir nemzeti parkot.



Májusban a bokáig érő növényzet életre kel, és színes virágaival beborítja az addig élettelennek tűnő sziklákat. Mindenhonnan kristálytiszta patakok, tavacskák, vízesések törnek utat. Itt, ezen a zord vidéken 930-ban összegyűltek a sziget településeinek vezetői, hogy ügyes-bajos dolgaikat megtárgyalják. Így alakult meg a világ első parlamentje, az Athingi, amely ma is működik, igaz, már Reykjavíkban. (A sziget 874-től lakott hivatalosan. Első telepesei ír szerzetesek és norvég halászok. Még egy nem mellékes történelmi tény: a skandináv országok közül itt ért véget – az utolsó északi katolikus püspök lefejezésével – legkésőbb a reformáció. )

A nemzeti parktól nem messze található az Arany-körútnak nevezett turistaútvonal két leglátványosabb állomása, a Geysir és a Gullfoss-vízesés. Maga a Geysir épp aludt ottjártamkor (naponta egyszer szokott bemutatkozni), de kistesója a „köpködő”, azaz a Strokkur ötpercenként aktivizálta magát a gyér szám közönség őszinte örömére és csodálatára. A köpködő kinézhetett magának az amerikai-ázsiai csoportból, mert a tiszteletemre egyszerre háromszor is kilövellt. Őszintén szólva a legjobb részekről lemaradtam, mert csak a fényképezőgép keresőjét vizslattam. A gejzírek áldásos munkája révén felböfögő forró vizű patakocskák szépen átrendezik a környező tájat, télvíz idején méregzöld növénykolóniák népesítik be a vörös agyaggal borított sziklákat. Miniatűr botanikus kert a télben.



 Az Arany-vízesés közelében óriási a pára és köd. Félő, hogy nem látunk semmit. De a merészebbek lecsúsznak a térdig érő hóban, ahol szemtől szemben láthatjuk, és persze hallhatjuk az óriást. Mert hatalmas, veszélyesen közel van, szinte felfal az erejével. Halálfélelem fog el, ahogy a vékony, jeges párkányon megközelítem. Egyes részei márványtömbbé fagytak, szinte látni, ahogy megkövülnek hirtelen az alázuhanó görgetegek. Nem enged szóhoz jutni. A levegőt is magába szippantja a pezsgőfürdő. Zöld, kék, szürke és fehér színek váltják egymást, a moraj egyre barátibb, kedvem volna leheveredni a hóba, pihenni és csak gondolkodni, miközben az ezüstös pára ráfagy a bajszomra. Maradni kellene, megvárni, míg jön a nyár, és látni a végtelen fényes éjszakában alámerülő habokat. Hisz Izlandon, nyáron csupán egy-két órára megy le a nap. Egész éjjel világos van.



Rengeteg mindent nem láttam. Gyakorlott túrázok szerint három hétnél kevesebb időre fölösleges felkeresni a 66. szélességi fokot. Én is szégyellem magam, hogy csak ennyit maradtam. Persze azért többet tapasztaltam annál, aki egyáltalán nem járt itt. Beszélhetnék még Keridről, a tengerszemnek kinéző krátertóról, az éjszakát zöld villámokkal kísértő éjszaki fényről, a geotermikus energiamezőkről, amelyek segítségével Izland Európa legnagyobb banántermelője volt tavaly, a mindig békés, mindig nyugodt, türelmes és mosolygós emberekről, a 130 ezret számláló erős és okos izlandi lovakról, a szörnyen hangzó (és szörnyű ízű) cápa-, fóka-, birka-, bálnaspecialitásokról.



Mesélhetnék arról, hogy nem hallani sehol egy hangos szót, nem látni ideges arcot. Nincsenek dugók, nem dudálnak az autósok. Csak az árak barátságtalanok. De cserébe van minden sarkon könyvesbolt, minden második sarkon galéria, minden harmadikon pedig múzeum.



Minden izlandi művész vagy sagákat költ otthon magányában, vagy rockzenekart alapít, esetleg rádió-tévé bemondó, helyi megasztár, színész, táncos, énekes, festő, szobrász, performance-előadó. És úgy is öltöznek, úgy is viselkednek. Nekik nem tűnik fel, hisz Izlandon csak a színtelen turisták a feltűnőek, a helyi erők annyira túldizájnolják magukat és életüket, hogy a külső szemlélőnek egyformán extravagánsnak látszanak. Nem követik a divatot, ők diktálják. Pár napig azon tűnődtem, honnan szerzik agyonmosott, szétszabdalt, rikító színű hacukáikat. Aztán megtaláltam a kilós turkálót. Oda jár Reykjavík színe-java. A kirakat látványa leírhatatlan. Valószínű, hogy a kamionosok, akik a holland bálás ruhákat importálták mifelénk, csak azért, hogy ne legyen üres a rakomány, telepakolták kidobált kelet-európai göncökkel autóikat. Tíz évig rejtegették, aztán valaki felfedezte. Nos, ezeket hordják méregdrágán az izlandiak. A történet itt véget ér. Korán reggel elhagyom a szigetet. Talán majd egyszer, újra…

Izlandi szállás, hotel, szálloda, szálláshely árak és foglalás itt.

Rejkjavikban kb. 64 szálloda van.